Tégy meg mindent, ne várj semmit...

Régen jelentkeztem már. Bekövetkezett az, ami minden ember életében teljesen normális, hogy az élete egy bizonyos fokig állandósul. Gyerek iskolában. az ember munkában, hétvégén pedig igyekszik a hétköznapok szürkeségét kompenzálni és eljárkál ide-oda barátokkal szép helyeket nézegetni vagy csak üldögélni, bográcsozni, jókat enni-inni közben beszélgetni. Barátok, már vannak ilyenek is itt nekünk. Jó ezt kimondani és tudni.

Míg otthon nektek jön a hó és a fagyok, addig itt a közeledő karácsonyt jelzi az, hogy melegszik az idő. Ami első hallásra az európai fülnek logikátlanul hangzik, az itt teljesen törvényszerű. Ünnepi hangulat nix, cserébe van jó idő és hamarosan nyári szünet. Még kimondani is sokkoló, hogy már el is telt egy év az iskolából és Kismókus februárban már másodikos lesz. Tényleg igaza van azoknak, akik állítják, hogy rohan az idő. :)

Itt nálunk mindösszesen annyi történt, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket. Azt álmodtuk meg, hogy csinálunk egy kis fényképész vállalkozást. Csak mi ketten (hárman) a világ ellen. Hát, mit mondjak, sikerült is. Mármint a világ ellen menni. Iszonyatosan kemény meló. Értem én ezt úgy, hogy az emberi tényező nem kevés bosszúságot okoz a történetben. Bár a félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy azzal maximálisan egyetértek, hogy nekünk kell változni, mert a világ nem fog. Sosem voltunk azok a könyöklős, törtető valakik, akik csak a saját érdeküket nézve mennek előre ezerrel. Valószínű, ha ilyenek lennénk, már nem itt tartanánk, de sajnos ez ellenkezik a természetünkkel, ezért az elutasítás és a közöny sokszor nagyon pofán tud minket csapni.

Tudom, hogy naív vagyok és sejtésem szerint nem is jó korba születtem, nem igazán egyezik az értékrendem és a világképem a ma élő 21. századi emberével, de én teljesen le vagyok döbbenve attól, hogy a kérem és köszönöm szavak mennyire kihalófélben vannak.  Nekem ezek az alapvető emberi lényem részei és sokszor megütközöm vagy elkeseredem, vagy olykor egyszerre mindkettő, hogy mások ezt mennyire nem így gondolják. És sajnos a jövő generációja már (tisztelet a kivételnek) ezt az értékrendet viszi is tovább. Nincs nevelés, nincsenek korlátok, mindenkinek minden kell azonnal, mindenki csak a saját érdekeit nézi. Valahogy úgy érzem, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Tudom, hogy a felnőtt generáció a fiatalokat elnézve sokszor hüledezett, gondoljunk csak Woodstock-ra, hogy   mi lesz belőlük ha felnőnek és mivé fogják ezt a világot változtatni. Ők is felnőttek és ők is felnevelték a saját gyerekeiket, de akkor is úgy érzem, hogy ez itt most egy kicsit más. Ott még az idősebb generáció tartotta az értékeit, most pedig az az érzetem, hogy az értékek egyre jobban kicsúsznak az ő kezeik közül is.
A múltkor boltban voltunk Kismókussal. Miközben nézelődtem, ő is valahol a közelemben bóklászott. Egyszer csak hozzám lépett egy idősebb hölgy és megkérdezte, hogy enyém-e ez a gyerek? Mondtam, hogy igen. Megjegyezte, hogy nagyon szépen van nevelve. Ugyanis az történt, hogy a gyerek a nagy ugrálva bóklászás közepette, végigtrappolt az idősebb hölgy lábán. Majd, most kapaszkodjatok meg, rögtön bocsánatot is kért. Ami alap. Nálunk. Csak, hogy másnál is annak kellene lenni. Szerintem. Mint ahogy a köszönésnek (nem vadidegennek, de legalább a lépcsőházban lakónak), a köszönömnek és a kéremnek.

Számomra az a legfurcsább az egészben, hogy az emberek lassan már mobiltelefonnal a kezükben esznek, alszanak, meg ki tudja még mit csinálnak vele, amiről valószínű, hogy nem is akarok tudni. Nem csak a kezükben van, hanem kitartóan nyomkodják is. A buszon szoktam figyelni az embereket, hogy ki, mit csinál utazás közben, ha éppen nem kifele nézegetek, vagy olvasok. Tudjátok mit? Úgy van. Mindenki a telefonját nyomkodja. Persze értem én, mert van, aki nézi, hogy hol kell a buszról leszállnia, van, aki ilyenkor tudja elolvasni az üzeneteit, van, aki telefonál. Viszont, ha jobban megfigyelitek, vannak azok, akik csak céltalanul nyomkodják. Nézi a Facebookot, majd az Instragramot, majd miután átpörgeti a képeket, híreket, kajafotókat és szelfiket, kezdi elölről. Na de abban az elmúlt 2 percben senki nem posztolt semmi újat, ennek ellenére folytatja ezt a cselekvéssort és nem is hagyja abba, míg le nem száll. Mondjátok meg nekem akkor, miért van az mégis, hogy egy-egy emailemre, üzenetemre napok alatt sem érkezik válasz? A köszönöm szó begépelése nettó három, a most nem érek rá, de majd írok, további tíz másodpercet vesz igénybe (lehet kevesebbet). Férjem azt mondja, hogy sokat várok el, már-már túlzóan nagyok az elvárásaim a világgal szemben. Tényleg azok lennének? Nem tudom.

Ijesztő

Lényeg, ami a lényeg, hogy küzdünk továbbra is rendületlenül. Próbálunk egy kicsit az attitűdünkön változtatni, mert túl érzékeny lelkenek, valljuk meg őszintén,  nem való a business élet. Miközben igyekszünk kérget növeszteni a lekünkre és  vastag bőrt a képünkre, addig fényképezünk. Hogy miért? Mert örömet okoz, nemcsak nekünk, de reméljük másoknak is.

Mi:
https://www.instagram.com/photoson76/