Kalandozások, avagy fordásznál jártam...

Őszinte leszek. Én és a hajam különleges szimbiózisban élünk együtt. (Nekem is jó, hogy van hajam, és neki is jó, hogy vagyok én :D). Bár már rég nem olyan, mint mikor 20 éves voltam, azért igyekszem rá odafigyelni. Rosszul vagyok a zsíros, alaktalanul lógó hajaktól, pláne, ha az még sminkkel is párosul... Az a halálom. Számomra ez az igénytelenség egyik netovábbja. Jó, igazatok van. Hajsznob vagyok, ez van. Mindig is igyekeztem odafigyelni a hajamra. Állandóan váltogatom a fazonokat. Nekem nem szerelmi bánat, partnerváltás vagy depresszió az oka a frizuraváltásnak, hanem egyszerűen állandó megújulási kényszer él bennem. Pillanatok alatt tudok arra a felismerésre jutni, hogy nekem most éppen rövid haj kell, de azonnal, de már. (Tiszta ideg vagyok, ha ezt kitalálom és máris tárcsázom a fodrászom, aki csak 2 nap múlva tud nekem időpontot adni. Hát nem érti, hogy ez most vészhelyzet???) Mire pedig megnő, addigra pont megunom, hogy mindenhol lóg, szóval kezdődik minden előről. Az élet gyönyörű körforgása ez vagy hajforgása.
Kiutazásunk előtt elmentem fodrászhoz, hogy egy darabig ne legyen rá gondom. Mindenki mondta, hogy itt nagyon drágák a szolgáltatások, és én is úgy gondoltam, hogy nem ez fog a szerény büdzsénkből prioritást élvezni, hogy én a hajamat bizergéljem. Enni kell, hajni nem annyira. Nem is lenne ezzel gond, csak hát a haj az olyan, hogy nő, ha akarja az ember, ha nem. Kezdte elveszíteni a formáját és lassan, így szűk fél év után kezdett kezelhetetlenné válni, szóval meg kellene igazíttatni, hogy legalább növeszteni tudjam, mert az ingyen van. Szóval, keresni kell egy fodrászt. Szerencsére jó sok van belőlük, mint égen a csillag és mindenféle náció. A probléma inkább az, hogy drágán dolgoznak. Általánosságban egy vágás 50-60$-tól kezdődik, ez persze hossztól függően változik és ebben még nincs benne a samponos hajmosás, vagy a szárítás.

Ártáblázat, egy kisebb bevásárlóközpontban lévő fodrászatból

Írtam már egy korábbi blogbejegyzésemben, hogy itt nagy divat az akció. Iskolából hazafelé pedig szemembe ötlött egy fodrászatban álló tábla, miszerint most akciós a hajvágás, nőknek ez most csak 29 dollár. Szuper, ez kell nekem. A szolgáltatás és az ár aránya azért némiképpen előrejelezte, hogy mire is számíthatok, de úgy voltam vele, hogy ehhez végül is nagy vágó tudomány nem kell, hogy valaki  kicsit formát adjon a hajamnak, hogy tudjon nőni. Máskülönben tuti, hogy be sem vállalom. Akkor maradt volna a hajnyíró, ott legalább tuti azt kapom, amit remélek és még fizetnem sem kell érte.

Akció

Maga a vágás 30 percet vett igénybe. Kapott egy kis vizet spriccnivel a hajam, aztán Ivan, mert hogy így hívták a khmmm...azt akartam mondani, hogy fodrászt, de az túl nagyvonalú lenne. (Szerintem az otthoni fodrásztanoncok is ügyesebbek, mint ő.) Mindegy. Maradjunk csak annyiban, hogy Ivan. Szóval Ivan leült mellém, majd akkurátusan fésülgette a hajam és tincsenként egymáshoz igazította őket, majd méretre vágta. Megszedés, ritkítás, valami hókusz-pókusz, még véletlenül sem volt benne.  Mindig is szerettem otthon csodálni azt a sok kütyüt és eszközt, ami a fodrászok pultján állandóan ott figyel készenlétben. Mindenféle ollók, fésűk tömkelege, sok beazoníthatatlan egyéb eszköz és a sok pampuc, ami mind a hajra kell. Nos, Iván minimalista stílusban alkotott, 2 fésűvel, egy ollóval, és egy nyírógéppel élt túl. Nem is volt semmi más az asztalán. A végén megfújta egy kicsit a kész művet, de csak éppen annyira, hogy a 15 fokban ne menjek ki vizes hajjal, oszt jóccakát. Én meg perkáltam és menekültem ebből a szürreális élményből.  Komolyan mondom a röhögőgörcs kerülgetett közben. Ha nem lett volna ciki, videóra veszem, és elküldöm az otthoni fodrásznőmnek, hogy lásson csodát.

A magyar fodrásznők idekint rommá keresnék magukat. Persze tuti fix, hogy itt is vannak szuper fodrászok (szupi hajjal mászkálnak a nők), csak valószínűleg azok már a szivárványon túl (de legalábbis a pénztárcámon túl) vannak ár szempontjából.
Azt kell, hogy mondjam, hogy óriási respekt az otthon dolgozó fodrászoknak, mert professzionális szolgáltatást kapunk azért a pénzért.Tényleg, le a kalappal, ha nem én vagyok a szenvedő alany, el sem hiszem...
Mindenesetre a hajamon semmi változás nem látszik. Nézzük a jó oldalát a dolognak. Relatíve olcsón megúsztam minden tekintetben. :D

UI: A bejegyzés terápiás jelleggel íródott.

Bűnöztem...

Bevallom nőiesen, hogy bizony ma bűnöztem...

egy kicsit... :D

Csokis málnás csoda, nyamm...

Érdekességek, avagy, ahogy én látom Sydney-t (3.)

• Bármilyen munkát végzel (legyen szó a legutolsó segédmunkáról), megbecsült tagja vagy a társadalomnak, mert szükség van a TE munkádra is és erre igenis legyél büszke.
• A pedagógusok szeretik a gyerekeket. Ezt azt hiszem, tanítani kellene otthon.
• Anyák napját itt május második vasárnapján ünneplik többek között Amerikával, Kanadával, Csehországgal, Ausztriával, Japánnal és Németországgal együtt.
• A lehullott faleveleket itt nem seprik, hanem fújják.
• Tényleg mosolyognak (a buszsofőr, a pénztáros, a tanár is).
• Nem divat a boltban akár 10 cent-et is otthagyni (hogy "tartsd meg az aprót...":D)
• Divat, hogy a kisgyerekek, főként lányok, hercegnős ruhában mászkálnak az utcán. Csak úgy, mert így tartja kedvük.

• A legeldugottabb, legrosszabbul kinéző bódéban is bátran ehetsz szendvicset, mert friss alapanyagokkal dolgoznak, szigorúan ellenőrzik őket.
• Úgy vettem észre, hogy sokkal többen olvasnak itt, mint otthon. Az iskolában is nagyon terelgetik a diákokat az olvasás felé. Már az egészen kicsiket is hetente viszik a könyvtárba, a nagyobbaknek pedig olvasási versenyeket rendeznek és ahogy észrevettem, nem unalmas és kőkor előtti könyvekkel, amik inkább lehangolnak, hanem friss, izgalmas könyvekkel, amik kedvet csinálnak a később, akár hobbivá váló olvasáshoz.
• A baloldali közlekedés igazi agytorna. Komolyan. És nem csak vezetésnél. Baloldalon van a felfelé menő mozgólépcső, bal oldalra kell/illik húzódni a lépcsőn a felfele jövővel szemben.
• Bálnavonulást lehet figyelni hajóról. Májusban indul a szezon és egészen novemberig tart. Hajók mennek ki a nyílt vízre, ahonnan lehet a bálnákat kb. 2-3 óráig skubizni. Bár nem tudom, mi van, ha éppen mégsem arra van dolga... :D
• Sok a közgrill, szinte minden nagyobb parkban megtalálható. Gázzal működnek, bárki használhatja, a palackok cseréjét és a tisztításukat, karbantartásukat az önkormányzat végzi. Legolcsóbb és nagyon hangulatos programlehetőség, vasárnap barátokkal kimenni egy tengerparti parkba, és egy kicsit sütögetni, beszélgetni. A helyiek általában zenét is hoznak magukkal és nem restek táncra perdülni.
• A legtöbb beülős étterem csak este 5-kor nyit ki.
• A benzin literenkénti ára 200 Ft körül mozog.
• A férfiakról is szót ejtve, az itteni 30-as, 40-es korosztály kinézetét össze sem lehet hasonlítani az otthoniéval. Itt nem divat a sörhas és a mackóalsó. 
• A kirakatokat hetente frissítik, ezzel tartva fent a folyamatos vásárlói kíváncsiságot. Itt tudják, hogy egy boltot a vásárlók teszik népszerűvé, forgalmassá és itt ezt a boltok igyekeznek is meghálálni. Sok az akció, ajándék, de az árakat nem írják ki a kirakatba. Ez nekem felettébb bosszantó. Szeretem tudni ezt az információt, már csak a miheztartás végett is.
• Hosszú távon gondolkodnak. Nem azt a gazdasági elképzelést követik, hogyan szedjük meg magunkat minél rövidebb idő alatt minél kisebb minőséggel és beszerzési árral dolgozva, hanem, hogyan tartsuk meg az elégedett kuncsaftjainkat, hiszen ez az állandó jövedelemforrás és elégedettség alapja.

Kalandozások, avagy szülinapon voltunk

Eljött az első társasági esemény is az életünkben, itt Ausztráliában, hiszen Kismókust szülinapra hívták. Már nem ez volt az első meghívása, de egy hét iskola után még nem gondoltam, hogy ott lenne a helyünk egy szülinapon, most pedig már elkerülhetetlennek tűnt.

Vegyes érzelmekkel fogadtuk el a meghívást. Egyrészről hajtott a kíváncsiság, hogy vajon itt milyenek a szülinapi bulik, másrészről tartottam is a dologtól, mert a családommal ellentétben én az a visszahúzódó fajta vagyok, és az ilyen össznépi megmozdulásoktól általában a hideg is kiráz. Otthon sem voltam az a nagyon szülőkkel nyomulós típus, itt pedig még az esetleges nyelvi akadályokkal is szembe kellett nézni.

Na de, hogy hogy is zajlott. Igazából semmi extra nem volt az otthoni szülinapokhoz képest, talán egy kicsit nagyobb volt a felhajtás. Ezt a szülinapot egy családi ház kertjében rendezték meg, ahol volt egy hableány, aki arcot festett és egy kalóz, aki lufit hajtott. (Itt jegyezném meg, hogy az arcfestő hableány valami nagyon spéci cuccal dolgozott, mert egyből szivárványszínű festékcsíkot tudott húzni a gyerekek arcára.) A gyerekek kaptak ehető cukorkanyakláncot és karkötőt, na meg világító kapásjelzőt :D. (Elég könnyű a gyerekeket boldoggá tenni. Széles mosollyal rohangáltak a lufiállatukkal a hónuk alatt, világító bizbasszal a kezükben és ehető nyaklánccal a szájukban.)

A szülőket is kényeztették, amiért én roppant módon hálás voltam. Igen-igen. A büféasztalról beszélek. :D :D A kedvencem persze a csokiszökőkút volt a sárgadinnyével és pillecukorral (igen, engem is könnyű boldoggá tenni :D :D :D), de volt lazacos szendvics, sajttorta, francia almatorta és mindenféle jól kinéző de borzalmasan ehetetlen muffin. Azaz cupcake. Itt a cupcake a minden, ha lehet mindenféle színben. Roppant kreatívak tudnak lenni, ha erről van szó, de az íze..., az valami rémes.

Hát nem csodaszépek?

Jah és még valami. Pezsgőőőő. Bizony. A felnőttek azt is kaptak. Nem világos, hogy milyen célzattal, hogy elnézést kérjenek a borzasztó zsivajért vagy az ehetetlen muffin ízét kellett vele elnyomni, vagy csak mert pusztán megérdemeltük, de én nagyon értékeltem. Egy két pohár után a nyelvem is jobban pörgött és felszabadultabban tudtam beszélgetni. Férj meg belevetette magát a gyereksűrűbe és igyekezett klassz pillanatokat elkapni a fényképezőgépével. Olyannyira jól sikerültek a pillanatelkapások, hogy a szülők végül roppant hálásak voltak, amiért nem csak a fejükben kell a kislányuk 5 éves szülinapjáról emlékeket őrizniük, hanem segítséget kapnak hozzá képek formájában is.

Lufi hableány és unikornis

Ami még újabb pluszt jelentett az otthoni szülinapokhoz képest az a búcsúajándék és az uzsonnadoboz. Minden gyereknek volt előre összeállított, névvel ellátott uzsonnadoboza, amit olyan 15 óra körül osztottak ki. Apró szendvics, gyümölcs, desszert és gumicukor volt benne. Nem mintha a büféasztal kínálata után bárki is éhes lehetett volna, de gondolom úgy gondolták, hogy a gyerekeknek mégiscsak valamilyen tápláló uzsonnára van szükségük fojtásként az olvadt csokis pillecukorra. A búcsúajándék pedig szintén az összes vendégként megjelent gyereknek járt és a buli végén osztották ki. Apró semmiségek és kedvességek voltak benne, csupa olyan, aminek egy 5 éves kislány és kisfiú örülhet, aki éppen a hercegnős és szuperhősös korszakát éli.

Összességében elmondhatom, hogy egész kellemesen sikerült a buli és mi is elég jól tudtuk érezni magunkat. Folytatás következik, mert ahogy nagyjából az információkat összeraktam, minden gyerek tartani fog Kismókus csoportjából szülinapot, amire az egész évfolyamot elhívja, amolyan összekovácsolódást elősegítő folyamat részeként. Szóval még pár szülinap és szakértő leszek a témában. :)

Az a bizonyos madzag, ami elszakad néha...

Napi 4 órában dolgozok. Igen, igen, vagy egy napi 4 órás munkám! 10-14-ig mindösszesen és most kapaszkodjatok meg, havi 1600 dollárért. Ha most ezt szépen átszámoljátok, ahogy azt a legtöbben tenni szokták, akkor láthatjátok, hogy havi 320 e Ft-ot keresek egy részmunkaidős állással. Hawaii, parti, napfény. Pláne, ha itt befejezem, ahogy a blogok többségénél ezt tapasztaltam, és csak a jó dolgokról beszélek, akkor hagylak titeket egy kicsit irígykedni, milyen jól megy nekünk. Sosem kerestem ennyi pénzt teljes munkaidőben sem, nemhogy részmunkaidőben. Na? Tuti mi? Ezért megérte eljönni otthonról, feladni a kényelmes kis irodai munkám, hogy itt valahol a világ másik végén kaszáljak egy nagyot, közben angolul tanulunk, tengerpartozunk, amikor csak kedvünk szottyan és gyönyörű tájakat látunk mindeközben. :) Utáltok már? Egy kicsit, ugye? Pedig korántsem ilyen rózsás a helyzet, pedig amit leírtam, az mind így igaz. Csak pár apró részletet hallgattam el, ami ugye még nem minősül hazugságnak. Szóval akkor most mégegyszer nekifutok és hozzáadok pár egyéb részletet még, amitől egy kicsit átfogóbb képet kaphattok erről az egész jól hangzó szituációról.

Nos a hír igaz. Dolgozom, 4 órában, 10-14-ig. Szuper. Sikerült az iskola mellett találni egy házat, ahol egy kis takarítással, egy kis főzéssel ki tudom egészíteni a szűkös költségvetésünket, amíg a gyerek iskolában van. Ez eddig remek. Tényleg. Azok a részletek, amik egy kicsit tovább árnyalják ezt az egész képet, csak most jönnek. Minimál óradíjt fizetnek nekem mindezért, azaz 20 dollárt. Ha azt mondom, hogy heti 400 dollárt kapok, az még mindig jól hangzik, de csak magyar viszonylatban. Itt az árak is borsosabbak. Ha azt mondom, hogy a heti lakásbérletünk $550, akkor már mindjárt érzitek, hogy arányaiban ez az összeg mennyit is ér. Ha pedig azt mondom, hogy nem vagyok már 20 éves, de 25 sem, alig bírtam 4 óra munka után hazavánszorogni, mert majd leszakadt a derekam és a karom, akkor pedig végképp átértékelődik az egész. Persze elszoktam a munkától így majd 3 hónap kihagyás után, mert én még nem igazán dolgoztam itt, nagyon nem volt egyszerű a gyermek iskolai idejéhez passzoló munkát találni. De az is igaz, hogy életemben nem végeztem még fizikai munkát. Na jó, ez így nem teljesen igaz, egyszer még az egyetem alatt vállaltam a Curver-ben egy hétvégi 12 órás műszakot. Szombaton és vasárnap reggel 6-tól este 6-ig álltam a szalag mellett és pattingattam a kukákra a fedőt és ragasztottam a matricát mindezt egy félórás ebéd és 2 db negyedórás szünettel. De akkor 22 éves voltam. Most meg már nagyon nem.(Bár hozzáteszem, megfogadtam, hogy soha többet, részemről a Curver csődbe is mehet...) Vannak ilyen napok, amikor legszívesebben ordítanék az elkeseredéstől, meg a fáradságtól, hogy nem ezért tanultam ennyit! Nem ezért tanultam végig 29 évet az életemből, hogy aztán valakinek a házát ganézzam minimálbérért.
Dühös vagyok, hogy el kellett otthonról jönni azért, hogy a gyereknek nagyobb kilátása legyen a jövőre, mert a magyar fiataloknak lassan nincs jövőképe. Nagyon nem egyszerű dolgok ezek. Hihetetlen, hogy az ember mit meg nem tesz a gyermekéért, a gyermeke jövőjéért, hogy hátha neki majd jobb lesz. Hátha. Csak bírni kellene, mert nem vagyok már 25. Persze ez idővel hátha könnyebb lesz, bár az időkorlát a suli miatt, ami behatárolja a munkakeresést, továbbra is megmarad.
Napi kirohanásomat olvashattátok.