Tégy meg mindent, ne várj semmit...

Régen jelentkeztem már. Bekövetkezett az, ami minden ember életében teljesen normális, hogy az élete egy bizonyos fokig állandósul. Gyerek iskolában. az ember munkában, hétvégén pedig igyekszik a hétköznapok szürkeségét kompenzálni és eljárkál ide-oda barátokkal szép helyeket nézegetni vagy csak üldögélni, bográcsozni, jókat enni-inni közben beszélgetni. Barátok, már vannak ilyenek is itt nekünk. Jó ezt kimondani és tudni.

Míg otthon nektek jön a hó és a fagyok, addig itt a közeledő karácsonyt jelzi az, hogy melegszik az idő. Ami első hallásra az európai fülnek logikátlanul hangzik, az itt teljesen törvényszerű. Ünnepi hangulat nix, cserébe van jó idő és hamarosan nyári szünet. Még kimondani is sokkoló, hogy már el is telt egy év az iskolából és Kismókus februárban már másodikos lesz. Tényleg igaza van azoknak, akik állítják, hogy rohan az idő. :)

Itt nálunk mindösszesen annyi történt, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket. Azt álmodtuk meg, hogy csinálunk egy kis fényképész vállalkozást. Csak mi ketten (hárman) a világ ellen. Hát, mit mondjak, sikerült is. Mármint a világ ellen menni. Iszonyatosan kemény meló. Értem én ezt úgy, hogy az emberi tényező nem kevés bosszúságot okoz a történetben. Bár a félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy azzal maximálisan egyetértek, hogy nekünk kell változni, mert a világ nem fog. Sosem voltunk azok a könyöklős, törtető valakik, akik csak a saját érdeküket nézve mennek előre ezerrel. Valószínű, ha ilyenek lennénk, már nem itt tartanánk, de sajnos ez ellenkezik a természetünkkel, ezért az elutasítás és a közöny sokszor nagyon pofán tud minket csapni.

Tudom, hogy naív vagyok és sejtésem szerint nem is jó korba születtem, nem igazán egyezik az értékrendem és a világképem a ma élő 21. századi emberével, de én teljesen le vagyok döbbenve attól, hogy a kérem és köszönöm szavak mennyire kihalófélben vannak.  Nekem ezek az alapvető emberi lényem részei és sokszor megütközöm vagy elkeseredem, vagy olykor egyszerre mindkettő, hogy mások ezt mennyire nem így gondolják. És sajnos a jövő generációja már (tisztelet a kivételnek) ezt az értékrendet viszi is tovább. Nincs nevelés, nincsenek korlátok, mindenkinek minden kell azonnal, mindenki csak a saját érdekeit nézi. Valahogy úgy érzem, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Tudom, hogy a felnőtt generáció a fiatalokat elnézve sokszor hüledezett, gondoljunk csak Woodstock-ra, hogy   mi lesz belőlük ha felnőnek és mivé fogják ezt a világot változtatni. Ők is felnőttek és ők is felnevelték a saját gyerekeiket, de akkor is úgy érzem, hogy ez itt most egy kicsit más. Ott még az idősebb generáció tartotta az értékeit, most pedig az az érzetem, hogy az értékek egyre jobban kicsúsznak az ő kezeik közül is.
A múltkor boltban voltunk Kismókussal. Miközben nézelődtem, ő is valahol a közelemben bóklászott. Egyszer csak hozzám lépett egy idősebb hölgy és megkérdezte, hogy enyém-e ez a gyerek? Mondtam, hogy igen. Megjegyezte, hogy nagyon szépen van nevelve. Ugyanis az történt, hogy a gyerek a nagy ugrálva bóklászás közepette, végigtrappolt az idősebb hölgy lábán. Majd, most kapaszkodjatok meg, rögtön bocsánatot is kért. Ami alap. Nálunk. Csak, hogy másnál is annak kellene lenni. Szerintem. Mint ahogy a köszönésnek (nem vadidegennek, de legalább a lépcsőházban lakónak), a köszönömnek és a kéremnek.

Számomra az a legfurcsább az egészben, hogy az emberek lassan már mobiltelefonnal a kezükben esznek, alszanak, meg ki tudja még mit csinálnak vele, amiről valószínű, hogy nem is akarok tudni. Nem csak a kezükben van, hanem kitartóan nyomkodják is. A buszon szoktam figyelni az embereket, hogy ki, mit csinál utazás közben, ha éppen nem kifele nézegetek, vagy olvasok. Tudjátok mit? Úgy van. Mindenki a telefonját nyomkodja. Persze értem én, mert van, aki nézi, hogy hol kell a buszról leszállnia, van, aki ilyenkor tudja elolvasni az üzeneteit, van, aki telefonál. Viszont, ha jobban megfigyelitek, vannak azok, akik csak céltalanul nyomkodják. Nézi a Facebookot, majd az Instragramot, majd miután átpörgeti a képeket, híreket, kajafotókat és szelfiket, kezdi elölről. Na de abban az elmúlt 2 percben senki nem posztolt semmi újat, ennek ellenére folytatja ezt a cselekvéssort és nem is hagyja abba, míg le nem száll. Mondjátok meg nekem akkor, miért van az mégis, hogy egy-egy emailemre, üzenetemre napok alatt sem érkezik válasz? A köszönöm szó begépelése nettó három, a most nem érek rá, de majd írok, további tíz másodpercet vesz igénybe (lehet kevesebbet). Férjem azt mondja, hogy sokat várok el, már-már túlzóan nagyok az elvárásaim a világgal szemben. Tényleg azok lennének? Nem tudom.

Ijesztő

Lényeg, ami a lényeg, hogy küzdünk továbbra is rendületlenül. Próbálunk egy kicsit az attitűdünkön változtatni, mert túl érzékeny lelkenek, valljuk meg őszintén,  nem való a business élet. Miközben igyekszünk kérget növeszteni a lekünkre és  vastag bőrt a képünkre, addig fényképezünk. Hogy miért? Mert örömet okoz, nemcsak nekünk, de reméljük másoknak is.

Mi:
https://www.instagram.com/photoson76/

Adele

Hol is kezdjem?
Kezdem ott, hogy 3 héttel ezelőtt jött egy üzenet, hogy nem megyünk-e el megnézni Adele-t? Legalább egy kicsit kimozdulunk. Nem vagyok nagy rajongója az énekesnőnek, nem is igazán ismerem a munkásságát, nem követem figyelemmel, csak amit néha-néha elvétve hallok a rádióban, na meg azt tudtam még, hogy az utolsó előtti James Bond főcímdal az övé. Hát menjünk. Egye fene, egyszer élünk vagy mi. :)

Az ausztrálok nagyon tudnak szervezni, nagyon hatékonyan tudnak nagy tömegeket mozgatni, mozgósítani. Tegnap is tanúi lehettünk ennek. A koncert az Olimpiai Park ANZ Stadionjában volt, aminek a befogadóképessége 83.500 fő. Minden jegy elkelt. (Összehasonlításképpen a debreceni Főnix csarnok 8.500 főt, míg a budapesti Puskás Ferenc Sportstadion 68.976 főt képes befogadni.) Szóval vita nélkül mondhatjuk, hogy bazi nagy. Vonattal a Central Station-től 20 percre található, érthető módon kissé kintebb helyezték el. A stadion melletti parkolóházban már jóval korábban le lett foglalva az összes parkolóhely, így az embereket a stadion, tömegközlekedéssel való megközelítésére ösztönözték. Aki a koncertre ment, az aznap ingyenesen utazhatott, illetve a Central Station-ről 15 percenként indítottak vonatokat már délután 4 órától a koncert helyszínére. Sok ételsátorral, kipakolással várták a tömeget nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy mindenki jóval hamarabb kezdje meg utazását a koncertre, elkerülve ezzel a torlódást. A stratégia kíválóan működött. A vonatok 15 percenkénti indítása még azt a problémát is könnyedén megoldotta, hogy ne kígyózzon minden ételstandnál kilométeres sor, a kapukat pedig fél 6-kor nyitották (a koncert fél 8-ra volt beharanogzva), ezzel tartva kontroll alatt a stadion folyamatos feltöltését.

Már a koncert előtti látvány is kellemes 

El lehet képzelni mi volt ott. Ennyi embert egyszerre én még életemben nem láttam. Nem kicsit volt ijesztő. (Számomra különösen, mert 10-12 fő nálam már tömeget képez.) A stadion belül meg valami elképesztően óriási, ennek ellenére olyan jól van kialakítva, hogy bár magasan ültünk (itt volt számunkra megfizethető árú a jegy), de magát az élményt ez cseppet sem rontotta. (42 sort kellett felfele mászni a lépcsőkön és kb. 30-nál fogyott el a szufla. Majd mikor felértünk, akkor tudatosult bennünk, hogy kezdésig még bő 1 óránk van, úgyhogy még egy látogatás a mosdóba mindneképpen elkerülhetetlen, nos..., nos az a pillanat már cseppet sem volt vicces. Na jó, egy kicsit. :)

Talán ez a kép érzékelteti, milyen magasan is voltunk

Teltház

Hazafelé szinten minden nagyon profi módon és olajozottan működött. Fél órába telt, mire kijutottunk magából az épületből és újabb félórába, mire feljutottunk egy vonatra. A vonatok 5 percenként indultak az Olimpiai Parkból visszafele a belvárosba, a buszok pedig a szélrózsa minden irányába, amire az emberek türelmesen, sorban állva várakoztak. Kedélyes biztonsági emberek felügyelték a műveletet, nem volt nagy tolongás, nem volt nagy vérre menő tülekedés. Visszaérve a Central Station-re pedig szintén plusz segítők írányították az embereket, hogy minél könnyebb legyen a tájékozódás. Szuper munkát végeztek, le a kalappal!



Adele fél óra késéssel kezdte, de mindent megbocsátottunk neki, mert nagyon profi volt, gyönyörű volt a színpadkép, fantasztikus volt a show és a műsor végén pedig olyan frappánsan és angolosan távozott, amivel rögtön a szívembe lopta magát. (Valamit tudhat, mert itt Sydney-ben egymást követően 2 nap adott koncertet 95.000-es és 96.000-es közönség előtt.) Szóval azt hiszem egy kicsit a rajongója, tisztelője lettem. És hogy megérte-e végül elmenni? Határozottan azt kell hogy mondjam, igen. Az ember igyekszik itt messziföldön az otthonától távol olyan élményekkel gazdagodni, amit otthon nem, vagy kevésbé könnyű elérni. Ez is egy ilyen élmény volt. Amikor 96.000 ember (merthogy a rádió szerint ennyien voltak szombaton végül a koncerten) együtt harsogja, hogy:

"We could have had it all, 

Rolling in the deep..."

...az egész egyszerűen leírhatatlan és fenomenális érzés.

"Iskola, iskola.... ki a csuda jár oda..."

És akkor újra iskola.
Január végén általában annyi történik, hogy otthon ilyenkor kerülnek kiosztásra a félévi bizonyítványok. Itt meg csak annyi, hogy Ausztráliában ekkor kezdik meg a tanulók a jól megérdemelt nyári szünet után az új évet a suliban. Igen, kicsit fura, de ez van. :)

Forrás:pinterest.com

Kíváncsian vártuk, hogy az ovi után, vajon milyen is lesz az iskola. Vártuk mi felnőttek, merthogy Kismókus hallani sem akart róla, fájt a szíve a délelőttbe nyúló naplopásokért. Sok dolog még nem derült ki, lévén, hogy csak az első héten vagyunk túl, de már így is akadtak meglepetések, mert az otthoni oktatási rendszerben ilyenekkel nem találkoztunk.
Érdekesség, hogy az azonos évfolyamon lévő osztályokat összekeverték és minden gyerek (persze osztályonként) új tanárt kapott. Egyrészről erre számítottunk valamilyen szinten, hisz hallottunk monda szinten ezt azt, de az abszolút meglepetésként ért engem, hogy nem csak az óvodából jövő gyerekeket keverték, hanem mindet. Minden évben újraosztják az osztályokat. Persze rögtön felmerült bennem, hogy ez így nem a legjobb, hiszen

• Más, mint amit megszoktunk.
• Nem alakul ki egy igazán összetartó osztályközösség.
• Hogy alakulnak/hatnak ki így igazán szoros és összetartó barátságok?
• A gyerekek szeretik a megszokott és bejáratott dolgokat, biztonságérzetet ad nekik.

Ugyanakkor az, hogy minden évben összekeverik az osztálypaklikat, azt is jelenti, hogy:

• Az iskola ilyen módon küzd a klikkesedés és a kirekesztés ellen, ami azért sajnos sok kis lurkó életét meg tudja keseríteni. Így azért egy kevésbé népszerű gyermek is esélyt kap, hogy megtalálja a számára leginkább megfelelő közösséget.
• Véd a tanári kivételezés ellen. Gondolom sokunknak ismerős az "Én úgysem kaphatok jobb jegyet, hiába tanulok, mert a tanár utál engem."
• Nem ragad bele a gyerek egy-egy szerepbe. Adott közösségben lehet, hogy egy évig ő lesz az osztály bohóca, de utána bárki lehet belőle, újraépítheti önmagát.
• Kénytelen új emberekkel ismerkedni, kapcsolatokat kötni, egyúttal nyitottabbá válni.
• Segíti a valamiképpen sérült gyermekek beintegrálását.
• Folyamatosan jönnek-mennek az emberek, van olyan, aki év közben érkezik. A folyamatos osztálytárs cseréknek köszönhetően a gyerekek jól fogadják az újonnan érkezőket. Emlékszem, hogy én általános iskola negyedik osztályában váltottam iskolát és egy már meglévő, összekovácsolódott közösségbe kerültem. Nehezen ment a beilleszkedés és talán nem is sikerült soha egészen.

Szóval igen érdekes mindkét oldal. Gondolom ez igazából olyan, mint annak a kérdésköre, hogy a homogén vagy heterogén óvodai csoport a megfelelőbb a gyermek fejlődésének szempontjából. Egyik sem jobb, de mindkettő határozottan más.

Forrás:www.canstockphoto.com

És ha már csere, akkor minden osztály új nevet kapott. A tavalyi év az olimpia jegyében telt és minden osztály valamelyik országról kapta a nevét, most pedig a főbb turisztikai célpontok adták az ötletet, amelyekről év végére minden osztály sok érdekességet és tudnivalót fog elsajátítani.