Az a bizonyos madzag, ami elszakad néha...

Napi 4 órában dolgozok. Igen, igen, vagy egy napi 4 órás munkám! 10-14-ig mindösszesen és most kapaszkodjatok meg, havi 1600 dollárért. Ha most ezt szépen átszámoljátok, ahogy azt a legtöbben tenni szokták, akkor láthatjátok, hogy havi 320 e Ft-ot keresek egy részmunkaidős állással. Hawaii, parti, napfény. Pláne, ha itt befejezem, ahogy a blogok többségénél ezt tapasztaltam, és csak a jó dolgokról beszélek, akkor hagylak titeket egy kicsit irígykedni, milyen jól megy nekünk. Sosem kerestem ennyi pénzt teljes munkaidőben sem, nemhogy részmunkaidőben. Na? Tuti mi? Ezért megérte eljönni otthonról, feladni a kényelmes kis irodai munkám, hogy itt valahol a világ másik végén kaszáljak egy nagyot, közben angolul tanulunk, tengerpartozunk, amikor csak kedvünk szottyan és gyönyörű tájakat látunk mindeközben. :) Utáltok már? Egy kicsit, ugye? Pedig korántsem ilyen rózsás a helyzet, pedig amit leírtam, az mind így igaz. Csak pár apró részletet hallgattam el, ami ugye még nem minősül hazugságnak. Szóval akkor most mégegyszer nekifutok és hozzáadok pár egyéb részletet még, amitől egy kicsit átfogóbb képet kaphattok erről az egész jól hangzó szituációról.

Nos a hír igaz. Dolgozom, 4 órában, 10-14-ig. Szuper. Sikerült az iskola mellett találni egy házat, ahol egy kis takarítással, egy kis főzéssel ki tudom egészíteni a szűkös költségvetésünket, amíg a gyerek iskolában van. Ez eddig remek. Tényleg. Azok a részletek, amik egy kicsit tovább árnyalják ezt az egész képet, csak most jönnek. Minimál óradíjt fizetnek nekem mindezért, azaz 20 dollárt. Ha azt mondom, hogy heti 400 dollárt kapok, az még mindig jól hangzik, de csak magyar viszonylatban. Itt az árak is borsosabbak. Ha azt mondom, hogy a heti lakásbérletünk $550, akkor már mindjárt érzitek, hogy arányaiban ez az összeg mennyit is ér. Ha pedig azt mondom, hogy nem vagyok már 20 éves, de 25 sem, alig bírtam 4 óra munka után hazavánszorogni, mert majd leszakadt a derekam és a karom, akkor pedig végképp átértékelődik az egész. Persze elszoktam a munkától így majd 3 hónap kihagyás után, mert én még nem igazán dolgoztam itt, nagyon nem volt egyszerű a gyermek iskolai idejéhez passzoló munkát találni. De az is igaz, hogy életemben nem végeztem még fizikai munkát. Na jó, ez így nem teljesen igaz, egyszer még az egyetem alatt vállaltam a Curver-ben egy hétvégi 12 órás műszakot. Szombaton és vasárnap reggel 6-tól este 6-ig álltam a szalag mellett és pattingattam a kukákra a fedőt és ragasztottam a matricát mindezt egy félórás ebéd és 2 db negyedórás szünettel. De akkor 22 éves voltam. Most meg már nagyon nem.(Bár hozzáteszem, megfogadtam, hogy soha többet, részemről a Curver csődbe is mehet...) Vannak ilyen napok, amikor legszívesebben ordítanék az elkeseredéstől, meg a fáradságtól, hogy nem ezért tanultam ennyit! Nem ezért tanultam végig 29 évet az életemből, hogy aztán valakinek a házát ganézzam minimálbérért.
Dühös vagyok, hogy el kellett otthonról jönni azért, hogy a gyereknek nagyobb kilátása legyen a jövőre, mert a magyar fiataloknak lassan nincs jövőképe. Nagyon nem egyszerű dolgok ezek. Hihetetlen, hogy az ember mit meg nem tesz a gyermekéért, a gyermeke jövőjéért, hogy hátha neki majd jobb lesz. Hátha. Csak bírni kellene, mert nem vagyok már 25. Persze ez idővel hátha könnyebb lesz, bár az időkorlát a suli miatt, ami behatárolja a munkakeresést, továbbra is megmarad.
Napi kirohanásomat olvashattátok.