Jelenleg az olimpiai játékokat ausztrál szemszögből van szerencsém végigkövetni. Hát mit mondjak? Egyfelől rossz érzés, hogy nem magyar kommentárral nézem az aktuális közvetítéseket és sok magyar érdekeltségű dologról lemaradok. Másrészt érdekes felfedezéseknek ad teret. Miféléknek? Ismét a hozzáállás az, ami innen kintről nézve teljesen megdöbbentő.
Az ausztrál olimpikon kisebb fajta nemzeti hősök. Nem kell hozzá aranyérem, ha már kint vagy, hős vagy. Teljesen mindegy, hogy hanyadik helyen végzel. A maximumodat hozod adott szituációban, hazádat képviseled, sportszerű vagy, jár neked az elismerés.
Néztem itt a női 4x200 m-es gyorsváltót. Ausztrália 600 m-en keresztül vezetett. Az utolsó 200 m-en pedig kikapott Amerikától. Van ez így. Jobbtól kikapni sosem szégyen. De az az öröm, amit ezek a lányok okoztak, csoda volt nézni. Egy pillanatig sem hangzott el, hogy lecsúsztunk az aranyról, hogy ez mekkora dráma, és tragédia. Nem, nem és nem. Örültek az ezüstéremnek, mint majom a farkának. Nem azon keseregnek, ami nincs, hanem annak örülnek, ami van. Nem is értem, hogy is lehet ezt máshogy nézni? Emberfeletti teljesítményt nyújt mindenki, aki ezeken a játékokon részt vesz. Micsoda óriási munka, kitartás van csak amögött, hogy valaki idáig eljut, hogy ott lehet ezen a négyévenkénti eseményen. Itt mindenki büszke a saját hazája sportolójára. Nekünk pedig mi jut? Nyitok egy indexet és azon kívül, hogy az érmektől hangos a sajtó (mert csak az a valami), meg Katinka férjét gyalázzák, már egy ezüst érem is tragédia, meg dráma, meg megy az ujjal mutogatás, hogy mi történt Gyurta Danival meg Cseh Lacival meg a cselgáncsozókkal megamega... Hogyhogy mi? Emberek és nem robotok.
Hirtelen felindulásból elkövetett posztot olvashattatok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése